TIZEDIK FEJEZET

A manók jégesőként záporoztak rájuk. A Kincsvadászok, Leng, Ardeth és Gan keményen állták a sarat. Hamarosan grigek csatlakoztak a harchoz, félelmetes hegedűiken játszva, majd fátyolszárnyú pixik és a ritkán látható nixik. A tündérek felmásztak a fák tetejére, és onnan nyilazták az ellenséget. A levegőt betöltötte a grigek szabálytalan ritmusú zenéje.

– Ha megadjuk magunkat, abbahagyják a zenét? – kérdezte Ardeth, túlkiabálva a zajt. Természetesen senki sem foglalkozott komolyan a kérdéssel.

A tündérek egy alkonyfákkal övezett részen ütöttek rajta a társaságon. Szemmel láthatóan nem foglalkoztak a hatalmas veszteséggel, ami érte őket. Gan csatabárdja ötösével ölte őket, de Nithinial és Royce sem maradt le mögötte, akik villámgyorsan forgatták éles pengéiket. Ardeth letérdelt, és a nyílpuskájával ritkította a pixik sorait, míg Gunton hálóval fogta be a kicsiny lényeket, majd a lándzsájával végzett velük. A tündérek vére vastagon betakarta az aljnövényzetet. Bessick lankadatlanul forgatta tüskés csataláncát, amellyel kíméletlenül kettéhasított mindent, amit csak eltalált. Vonelh szélvihart kavart. A tündérek nyilai célt tévesztettek, a kisebb manók felbuktak vagy valamelyik fa törzsének csapódtak.

– Bárcsak megégethetném őket egy tűzlabdával! – sóhajtozott Vonelh, de tudta, hogy a fák miatt nem teheti meg.

Természetesen ezúttal is Leng vitte véghez a legnagyobb pusztítást. A teste körül fekete energianyalábok cikáztak. Nevetve, kéjes vigyorral az arcán végzett ellenfeleivel, lassan, fájdalmasan. Kék fagynyalábokkal bénította le a repülő lényeket, amelyek először megdermedtek, majd a testük szép lassan elenyészett. Olyan mérvű romlás és reménytelenség áradt a papból, hogy a jólelkű tündérek sírva fakadtak a közelében. Tüskés falat emelt eléjük, amely szétszabdalta a testüket, majd test nélküli karokat teremtett, amelyek kitépték a pixik és a grigek szárnyait, mint a beteges, szadista gyerekek szokták az ártalmatlan pillangókkal.

Egy buzogány lógott Leng oldalán, de nem vette kézbe, a varázslatai segítségével harcolt.

A Kincsvadászok kikerekedett szemmel nézték Leng mészárlását. Mosolyogva, ragyogó arccal ölt. Élvezte a gyilkolást. Gyorsan, fájdalommentesen is végezhetett volna a tündérekkel, de ehelyett ő lassan, új módszereket próbálgatva vette el az életüket. Amikor a kis lények száma megcsappant körülötte, csalódottan grimaszolt. Körülnézett, de a nagy forgatagban nem tudta megállapítani, hogy a gyors röptű tündérek elmenekültek-e, vagy minddel végeztek.

– Lehet, hogy a pixik kicsivel lejjebb várnak ránk – figyelmeztette a társaságot Gunton. A lándzsája hegyére tűzött pixit nézegette. Bár ugyanakkorák voltak, mint a grigek, sokkal nagyobb veszélyt jelentettek náluk. Leng és Vonelh próbálta felfedni a láthatatlan lényeket, azok mégis rejtve maradtak előttük, és biztos távolságból nyilaztak.

Tíz grig keringhetett még a levegőben Vonelh körül, és nem kis meglepetésre, ledöntötték őt a lábáról, és így félbeszakadt a varázslata. Nithinial azonnal társa segítségére sietett, de nem elég gyorsan. Öten máris rávetették magukat a védtelen varázslóra.

Bessick suhintott egyet a láncával, és félresöpörte a grigeket. Nithinial felsegítette a földről Vonelht, aki felettébb különösen viselkedett. A szemében vad tűz lobogott, és úgy nézett a társaira, mintha akkor látta volna őket először. A csatatér szélén röpködő pixik, grigek és nixik bemenekültek az erdőbe.

Vonelh ekkor misztikus szavakat kezdett kántálni.

– Megmérgezték az elméjét! – kiáltotta Leng. – Félre az útból! – A pap Vonelh elé állt, és megérintette a karját. Amint hozzáért a bőréhez, kiszállt az élet a varázslóból. Az izmai elernyedtek, a lába megbicsaklott, és elterült a földön, mint egy darab fa. A szeme felakadt, és nem mozdult.

– Mit tettél? – kérdezte Nithinial fenyegető hangon, Leng közvetlen közelében.

– Tűzlabdát bocsátott volna ránk – felelte Leng nyugodt hangon.

Nithinial a pap torka felé vágott a tőrével, de nem találta el. Leng kiejtett pár mágikus szótagot, és a félelf ledermedt mozdulat közben. Kővé vált arcán nyílt harag tükröződött. A tőr hegye egyujjnyira sem volt Leng arcától, de ő meg se rezzent.

Csend borult a társaságra. Próbálták feldolgozni a történteket. Leng hátrébb húzódott tőlük.

– Nem kellett volna megölnöd – mondta Royce. Elment az élő szobor mellett, és a holttest fölé állt. Fenyegetőn és kihívón emelte maga elé a kardját. – Elég lett volna megszüntetni a rontóvarázslatot.

– És ha nem sikerül? Most mind halottak lennénk – mondta Leng.

– Mindent tönkretettél! – dörrent fel Bessick, és harcra készen Royce, a Kincsvadászok vezetője mellé állt. – Ha nem ölted volna meg a treantot, most nem üldöznének a tündérek!

– Ó, valóban? Szerintem más oka van mindennek, nem igaz, Ardeth? – Felvette egy pixi holttesttét, és hozzávágta a lányhoz. – Kérdezzük hát meg Geildarr bizalmasát! Miért is jöttünk el erre a küldetésre, Ardeth? A nixik sosem hagyják el a vizes területet, ahol élnek. Mégis milyen közel vagyunk az Unikornis-folyóhoz?

Ardeth egyetlen arcizma sem rezzent. Állta Leng tekintetét. Gunton, Bessick és Royce azonban felhorkantak.

– A hobgoblin elszántsága és hűsége példátlan – mondta, és Ganra pillantott, aki még erősebben szorította a csatabárdot, mint addig. – A színészi képességein azonban van még mit javítani.

Gunton beletúrt Vonelh zsebébe, és kivette belőle az ezüstérmét, amit Geildarr adott neki. Haloványan világított.

– Ez az egész csak hazugság? – kérdezte.

– Szándékosan rendezték így, hogy tévútra vezessenek minket – vicsorgott Leng. – Ideje beismerned az árulásodat, Ardeth. Most nincs itt Geildarr, hogy megvédelmezzen. – Ekkor Gan védekezőn Leng és Ardeth közé állt. – Talán meg akarod ízlelni a hatalmamat? – nevetett Leng, majd Royce felé fordult. – Talán őt is meg kellene ölnünk. Talán ideje lenne kiderítenünk, hogy ki is vezeti ezt a csapatot valójában.

– Szóval nem is a Csillag-hegyekhez tartunk? – kérdezte Royce.

– Ti talán igen, de én nem. Engem nem érdekel, hogy mi van azokban a hegyekben – sziszegte Leng. – Ez a Menedék, meg a netheri mágia és a gyíkok, nem ez a lényeg. Azért jöttünk az Unikornis-folyóhoz, hogy itt haljak meg, igaz, Ardeth? Geildarr ezért küldött ide!

Leng arrogáns hangon folytatta, mint egy felsőbbrendű hatalom.

– Ha összefognátok, talán legyőzhetnétek. De lehet, hogy akkor sem. Én azt szeretném, ha életben maradnátok, mert a hasznotokat veszem. Nem értem, miért kellene ellenséggé válnunk. Ugyan miért engedelmeskedtek Geildarrnak? Aranyért? Vagy hatalomért? Miért nem választotok nagyobb célokat? Sosem felednek titeket, ha velem harcoltok!

– Nekünk más a célunk – mondta Royce, bár sejtette, hogy hiábavalóak a szavai. – Mi zsoldosok vagyunk, Kincsvadászok, nem pedig keresztes lovagok.

– Ti Geildarr szolgái vagytok! Velem új esélyt kaphattok. Legendás harcosokká válhattok. Minden gyerek hallott már az Unikornis-folyóról. Ti lehetnétek azok, akik megostromolják ezt a fertelmes helyet, és megtisztítjátok, majd leromboljátok!

– Nem sikerülhet – szólt közbe Ardeth.

– Nocsak, megszólalt az ágyasbaba! Mégis mi mondanivalód lehet a számunkra?

– Meghalsz, Leng. Túlbecsülöd a hatalmadat.

– Talán a „mi hatalmunkat”. Ne aggódj miattam. Biztosra veszem, ha szembeszállok a folyó erőivel, az istenem mellém áll, és megkapom minden hatalmát.

– És melyik isten lenne az? Bán vagy Cyric? – kérdezte Ardeth. – Minden istent elárultál, akit szolgáltál!

Leng elnémult. Megdöbbent, mert nem sejtette, hogy bárki is tud a hűtlenségéről.

– Azt hiszem, hogy az Unikornis-folyó pusztulása érdekében összefognak majd, és nemcsak ők, hanem a sötétség összes istene. Mind a kegyeikbe fogadnak majd, és én kiélvezem a győzelmemet!

Leng úgy beszélt, mint egy őrült, és a Kincsvadászok nem tudták, mitévők legyenek. Lehetséges lenne, amit állít? Egyvalamiben egészen biztosak lehettek. Leng halálos és veszedelmes ellenség. Vonelh volt a legerősebb közöttük, és Leng egyetlen érintéssel megölte őt. Ha még valakit elvesztenének a csapatból, nem juthatnának ki élve a Nemeserdőből. Talán mégis az lesz a legjobb, ha csatlakoznak Lenghez.

Royce tanácstalanul Ardeth-re nézett.

Nithinial bénultsága véget ért. Még mindig dühösen szorongatta a tőrét, és ismét Leng torkát kereste. Farkasszemet nézett a pappal, és csak a megfelelő szóra várt.

Végül Ardeth törte meg a csendet.

– Induljunk, mielőtt visszatérnek a pixik.

– És merre induljunk? – kérdezte Leng karba font kézzel.

Ardeth beismerést tettetve lehajtotta a fejét.

– Az Unikornis-folyóhoz, természetesen.

Leng levetette barna köpenyét, amely betakarta a lábánál fekvő tündértetemeket. Cyric főpapjának bíbor és ezüst köpenye villant ki alóla. Büszke léptekkel vezette a csapatát a halál és a dicsőség felé.

•

Egy óriási fehér lúd szállt fel a Nemeserdő mélyén. A fák ágai meghajoltak roppant szárnycsapásai alatt. Természetesen Lanaal volt az, Vellel és Kellinnel a hátán. Amint a fák fölé értek, a két ember lenézett, és elámult az erdő végtelenségén. Az úti céljuk, az Elveszett Csúcsok beleolvadtak a vadonba. Vell déli irányba fordult, és olyan ormokat keresett a szemével, amelyeket még sosem látott. A hatalmas, zord nyúlványok még őt is megbizsergették, noha hegyek árnyékában nőtt fel.

– Mi az ott? – kérdezte Kellintől. Egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét.

– A Csillag-hegyek – felelte a lány. A hegyvonulat felettébb különös, oda nem illő látványt nyújtott az erdőnek azon részén. Mintha egy szeszélyes isten ejtette volna oda a csúcsokat, egy hóbortos éjszakán.

– Ott van – mondta Vell.

– Micsoda? – kérdezte Kellin.

– A hely, amely fogva tart minket – még maga Vell sem értette a saját szavait.

– Honnan tudod?

Vell hunyorogva nézte a csúcsokat, próbált a belsejükbe hatolni.

– Egyszerűen csak tudom – felelte.

Ezzel a beszélgetésnek vége szakadt. Nem sokkal később leszálltak egy füves fennsíkon, amelyet barlangok öveztek. A barlangok előterében tiszta vizű tavacskák csillogtak. Gyenge szellő fújdogált, de egyetlen hullámot sem láttak a víz felszínén. Lanaal a teste köré hajtogatta hatalmas szárnyait, és elf nőként bontakozott ki belőlük. Belestek a barlangokba, ahol még több tavacska fénye csillant. Különös, ismeretlen eredetű fény világította meg őket. Megérkeztek az Emlékek Forrásaihoz.

– Na és most mihez kezdünk? – kérdezte Vell, és odalépett a legközelebbi tavacska széléhez.

– Szellemléptű Hala azt mondta, ne tegyünk semmit, amíg meg nem érkezik a vezető – felelte Lanaal. – Legfőképpen... – megragadta Vell derekát, és odább tessékelte a víztől –, ne nézzünk bele!

– Remek tanács – mondta egy hang a hátuk mögött. Egyszerre fordultak meg. Egy alacsony férfi állt közöttük. A feje búbja alig ért fel a mellkasukig. Nem vették észre, hogy mikor lépett oda hozzájuk. Furcsa, állati szag terjengett körülötte. Vastag szőr borította a mellkasát, kecskeszerű lába patában végződött. Egy bőrtasak lengett az oldalán, egy hanyagul elrejtett csúzli mellett. – Üdv, barátaim! – mondta, majd körbetáncolta őket. Meglepően kecsesen és természetesen szökdelt. Valószínűleg így járt. – A nevem Tylvis, az első Terpsichorean, a Hasadt Patájúak klánjából – enyhén meghajolt, majd megállt Vell előtt.

Vell a társaira nézett. Bátorítást várt tőlük, aztán lehajolt, és kezet nyújtott a korrednek. A különös teremtmény megszorította.

– Köszönjük, hogy fogadsz minket – mondta Vell. – Én Vell vagyok a Mennydörgőbestia törzsből. Ő itt Kellin Lyme Gyertyavárból, ő pedig Pihetollú Evereskából.

– Gyönyörű hölgyek. Az egyikük ember, a másik elf. Az egyiknek aranyhaja van, a másiknak fekete. – Vellre kacsintott. – A legjobb párosítás.

Széttárta a karját, és mosolyogva folytatta.

– Üdvözöllek titeket az Emlékek Forrásainál! Sokan keresik fel ezt a szent helyet, de ezt mi nem bánjuk. Mind a tudást keresik, mert ez a hely emlékszik mindenre, ami a világunkban történik. Legtöbbször hagyjuk, hogy itt barangoljanak, majd elmenjenek. Nem tudjuk, meglelik-e, amit keresnek.

– Mik ezek? – kérdezte Kellin, és az egyik tavacskára mutatott. Nem tükröződött az égbolt a víz felszínén, és amikor fölé hajolt, önmagát sem látta benne. Csupán egyhangú, csillámló kékség sütött belőle. – Hogy keletkeztek?

– Senki sem tudja biztosan – felelte Tylvis. – Szerintünk az istenünk, Tapann hozta létre őket, de nem hajlandó elárulni nekünk az igazat. Más korokból és helyekről mutatnak képeket. Sosem tudjuk előre, hogy éppen mit tárnak fel előttünk. Néha a múltat, néha a jelent. De vigyázzatok! Láttunk már olyan gyenge embereket, és bizony egy-két elfet is, akik belevetették magukat a vízbe. Sosem jöttek fel a felszínre. Talán elúsztak arra a helyre, amit láttak, de ide nem tértek vissza.

– Talán meghaltak. Megfulladtak – mondta Vell.

– Talán – hagyta rá Tylvis. – Szomorú lennék, ha te is beleugranál. Egyébként jól figyeljetek arra, amit megmutatnak! Talán mondanak valamit, talán nem, de végig jól figyeljetek!

– És a tavak a barlangokban másmilyenek? – kérdezte Vell.

– Hm – Tylvis a szakállát vakargatta, és táncikálva ugrált a lábán. – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a legtöbben ott ugrottak bele és tűntek el örökre.

– Ott a legélénkebb a látomás? – kérdezte Lanaal.

– Ti majd kiderítitek. Én nem tudom – ismerte el Tylvis.

– Mit látunk, ha belenézünk a vízbe? – kérdezte ezúttal Kellin.

– Én sosem nézek beléjük – felelte Tylvis. – Nekem semmit sem mondanának. Ugyan mit számítanak a Táncoló Népnek a múlt és a jelen dolgai? – Tylvis titokzatosan mosolygott. Csak tréfált volna, vagy valami talányt adott fel nekik? – De ti menjetek csak. Vigyázzatok, nehogy vizesek legyetek!

– Csak ennyit adsz útravalónak? – kérdezte Lanaal.

Tylvis hamiskásan mosolygott.

– Mi mást mondhatnék még, elf? Rengetegen jöttek már ide tudást keresve, de nem tudom, meglelték-e. Sok szerencsét! Remélem, olyasmit nem láttok, amit nem akartok. – A korred nem szólt többet, megfordult, és letáncikált a fennsíkról.

– Megbízzunk ebben a kecskeemberben? – kérdezte Vell. – Ha ez a hely valóban az istenük szent helye, akkor miért engednek be ide bárkit is? És miért nem övezik nagyobb tisztelettel?

– A korredek tiszteletlen népség. Nem mindenki tiszteli annyira istenük szent helyeit, mint ti – felelte Kellin.

– Lehet, hogy ez nem is szent hely – vette át a szót Lanaal. – Azt beszélik, hogy a valódi szent forrásokat féltve őrzik, és az idegeneknek, de még a szövetségeseiknek is azt mondják, hogy ezek azok.

– Most már kíváncsi vagyok, hogy mik lehetnek ezek – mondta Kellin, majd felvett egy kavicsot, és bedobta a vízbe. A kő elmerült, de egyetlen hullám sem törte meg a vízfelszínt. – Simább, mint egy tükör – állapította meg.

– Még sosem néztem tükörbe – jegyezte meg Vell. Emlékezett rá, amikor egy kereskedő tükröt adott Gundarnak Grunwaldban, hálája jeleként. Sosem nézett bele, sőt odaadta Keirkradnak, hogy semmisítse meg, mert a tükör Uthgar ellen való.

– A hiúság a civilizáció egyik alapvető hibája – ismerte el Kellin.

– A tükrök nem mindig a valóságot adják vissza – csatlakozott a beszélgetéshez Lanaal. – Gyakran félrevezetnek. Gyerekkoromban mindig egy elf kislány nézett vissza rám a tükrökből.

– Egyedül nézek bele a vízbe – mondta Vell. Biccentett mindkét nő felé, majd bement az egyik barlangba.

A két nő először maradt magára, egymás társaságában.

– Te nagyobb rejtély vagy, mint Vell – mondta Lanaal. – Nem értem, miért vándorolsz olyan barbárokkal, kik megvetik a puszta létedet.

– A Mennydörgőbestia választott ki – mondta Kellin.

– Ő csak megszólított téged, de te válaszoltál neki – helyesbített az elf. – Uthgar nem a te istened. Mégis mit jelent az ő szava számodra? Amikor elhagytad a könyvtárad, valóban érdekelt ez a törzs?

– Igen... nem... – Kellin zavartan dörzsölte a szemét. – Az apám...

– Emlékek – Lanaal csak ennyit mondott, mintha abban az egy szóban minden benne lett volna. Széttárta a karját, hogy magához ölelje a tavacskákkal teli fennsíkot. – Lehetnek tiszták vagy koszosak. Igazat is mondhatnak, de hazudhatnak is.

Kellin nagy levegőt vett, és belenézett a legközelebbi tavacskába. Amit látott, az szégyennel töltötte el, és végtelen haragra gerjesztette.

•

A barlangok fénye a tavacskákból eredt. Hullámzó árnyékokat vetett a mennyezetre, noha a vízben semmi sem mozgott. A felszíne is érintetlennek látszott. Az Uthgar-barbárok féltek az efféle helyektől, de ugyanakkor vonzották is őket. Féltek tőlük, mert mágia lengte be azokat, de a titkok és rejtélyek vonzották, mert azzal kecsegtettek, hogy a történelem részesévé válhatnak. Vell a víz fölé hajolt, és megpillantotta önmagát.

Szóval így nézek ki, gondolta. Nem különbözött törzse többi harcosától, még barna szeme ellenére sem. A víz felszíne megremegett. Minden eltűnt, kivéve barna szemét. Új korba került. Ismerős arcot látott, egy őséét, akivel összeköttetésben állt a szellemvilágon keresztül. A nap fényesen ragyogott a háta mögött. A fénye egy fehér városra vetült. Ő maga aranyszínű köpenyt viselt, rajta aprólékosan kidolgozott szimbólumokkal.

Varázsló volt. Szóval egy varázsló leszármazottja.

De mást is sugallt a látomás. Nem Ruathym sziklás szigetét látta, ahonnan a halandó Uthgar vérvonala származott. A vérvonal másik ágát látta, amely a mágia birodalmából eredt. Korábban mindig úgy vélte, azért barna a szeme, mert az ereiben több csörgedezik eme vérből. Uthgar törzsei azonban, köztük a Mennydörgőbestiákkal, tagadták eme vérvonal meglétét. Méltatlannak, szégyellni valónak érezték, hogy esetleg mágiahasználóktól származhatnak.

Vell közelebb hajolt a víz felszínéhez. A varázsló eltűnt, és egy hatalmas gyík jelent meg a helyén. Egy mennydörgőbestia vagy behemót, ahogyan a törzsében nevezték. Pontosan úgy nézett ki, mint a rajzokon és a tetoválásokon. Ugyanolyan volt, mint ő maga. Nem látott emberi intelligenciát a tekintetében. Állat volt, semmi több. Mélyen Vell szemébe nézett, át téren és időn.

Megfordult, és bement egy sűrű erdőbe. Egy tölgyfacsemete mellett tette le hatalmas lábát. A parányi fa kétségbeesetten próbált kitörni a sűrű bozótosból. Vell szíve kihagyott egy ütemet. A fa nem lehetett más, csak Faapó. Miközben a nála nagyobb fák mind kihaltak, Faapó életben maradt. Miféle erő táplálta? Vell szeme láttára nőtt fel. Vastag törzset növesztett, hosszú ágakat eresztett, míg már kitakarta a napot.

Felkavarodott a víz. Hullámok indultak a közepéről, és új képet rajzoltak elé. Olyan gyorsan váltogatták egymást, hogy Vell egyiket sem nézhette meg alaposabban. Egy széles vállú, fekete hajú férfin akadt meg a szeme, aki ádáz harcot vívott. Csatabárdot forgatott, és azzal sújtott le egy bozontos démonra egy hegyoldalon. A kép tovatűnt, és felvillant egy másik. Sárga hajú és sárga szakállú férfit látott, csatabárddal a kezében, amint éppen lefejez egy behemótot.

A bárd! Azonnal felismerte. A Mennydörgőbestia törzsfőnökeinek hagyományos fegyvere volt. Gundar és Sungar is forgatta. Sungar azonban megvált tőle, mert megtudta, hogy mágiát hordoz magában. Vell maga sosem gondolkodott el ennek jelentőségén, mert ő nem vett részt abban a csatában a Bukottföldeken, de sokan ezután azt tartották, hogy Sungar alkalmatlan a vezetésre.

– Mesélj még! – kérte Vell a víztől. Egy új kép jelent meg előtte. Egy kép, amelyet ismert. A Morgur-halmot látta, a rúnatalálkozó idején. Önmagát látta, ahogyan fölé tornyosul a Mennydörgőbestia. A szörnyeteg kinyitotta a száját, és bár Vell nem emlékezett a történtekre, tudta, hogy mit mond: „Találjátok meg az élőket!”

Újabb hullám, és ismét feltűnt a csatabárd. Új kézbe került, de ezúttal nem ember forgatta, hanem egy hobgoblin, aki páncélt viselt. Egy csapatot látott, öt ember férfival, akik közül az egyik bíborköpenyt viselt, és egy kistermetű ember nővel. Ismerte őt. A testében lakozó ember is és szörny is látta már.

Ökölbe szorította a kezét dühében. Legszívesebben beleugrott volna a tavacskába, hátha a víz odarepíti a nőhöz, aki elrabolta Sungart, és elmenekült előle a hippogriff szárnyán. De nem felejtette el Tylvis szavait, és nem vetette bele magát a mélybe.

A héttagú társaság egy folyó mentén haladt előre. Hegyek magasodtak körülöttük. Felismerte őket. Kellin Csillag-hegyeknek hívta a helyet.

Sokáig állt még a víz fölött, amely már semmit nem mutatott, még a tükörképét sem. Lehet, hogy soha többé nem látja már az arcképét.

Amikor kilépett a barlangból, Kellin összerezzent, mint az a kisfiú, akit rajtakapott az apja. Lanaallal beszélgetett, de mindketten azonnal elhallgattak.

– Nos? – kezdte Kellin. Próbált nyugodtnak látszani, de a szeme vörös volt, az arca maszatos. – Láttál valamit? – kérdezte.

– Igen – felelte Vell, és odalépett eléjük. – Ahogyan te is.

– Nem...

– Meséld el! – szakította félbe Vell.

– Magyarázatot leltem rá, hogy miért vagyok itt – Kellin a földre szegezte a tekintetét beszéd közben. – Tudom, miért akarok segíteni a törzsednek.

– Miért?

– Bűnhődnie kell valamiért. Olyan bűnért, amiről eddig nem is tudott – felelte helyette Lanaal.

Vell értetlenül csóválta a fejét.

– A Morgur-halmot láttam – kezdte Kellin. A torka kiszáradt, mint a sivatag homokja. – Majd az apámat. Megtörte a halmot védő mágiát, és elvitte a dinoszaurusz egyik csontját – felemelte a fejét, és Vell szemébe nézett. – Hazudott nekem, amikor azt mondta, hogy a Baldur kapunál vette. Ellopta. Ő maga volt a vandál pusztító. – Kellin könnyekben tört ki.

– De te nem vagy az – mondta Vell.

– De az apám...

– Nekem történetesen varázslók vére folyik az ereimben, mégsem vagyok az – ismerte be Vell.

Kellin a harcos barna szemébe nézett.

– A származásunkat gyakran meg kell tagadnunk – folytatta Vell. – Túl kell tennünk magunkat rajta. Ennek ellenére nem javaslom, hogy elmeséld ezt Keirkradnak.

– Nem! – Kellin Vell vállára borult. A harcos nem számított rá, és feszengve hagyta, hogy a lány könnyei végigfolyjanak a nyakán. – Tylvisnek igaza volt. Az Emlékek Forrásai gyakran olyasmit mutatnak, amit nem akarunk látni – szipogott, és letörölgette a könnyeit. – És te mit láttál? – kérdezte.

– Engem lenyűgözött a látvány – mondta Vell. – Kevés választ kaptam, és annál több kérdést, de most már tudom, hogy kik az ellenségeink.

– Valóban? – kérdezte Lanaal.

Vell kibontakozott Kellin szorításából, és az elfre nézett.

– Az egyikük az a nő, aki elrabolta Sungart. Egy csapattal utazik, és abból, amit láttam, ők közelebb vannak az úti célunkhoz, mint mi – déli irányba mutatott, a Csillag-hegyek baljós csúcsai felé.